Egy ló naplójából: Az első nap Egy ideje már nagyon furcsán érzem magam. Mintha egyre kisebb lenne körülöttem a tér. Atyaég! Csak nem vagyok klausztrofóbiás!? Régebben nagyon unatkoztam itt egyedül és úgy gondoltam, jó lenne egy társ, akivel el lehetne szórakozni. Most viszont örülök, hogy egyedül vagyok, hiszen ketten el sem férnénk ilyen szűk helyen. Na jó, elférnénk! Viszont ki szeret nyomorogni, nem igaz? Akkor már inkább unatkozom. Néha megmozgatom valamelyik lábamat és nagyon tetszik, hogy ilyenkor minden hullámzik körülöttem. Nagyon szeretek itt lenni. Minden olyan nyugodt, békés. Semmi kapkodás, idegesség, csak a feszültségmentes, tiszta pillanatok. Szerintem mindenkinek így kellene élni. Ez vajon mi volt? Mintha valaki ki akarna tuszkolni innen. Addig ecseteltem itt a nyugalmas életemet, hogy valakinek máris megtetszett a hely!? Nem úgy van az! Hát mit képzelnek ezek, szegény ló fiával már mindent szabad? Majd meglátják, hogy engem keményebb fából faragtak. Nem adom olcsón a lakásomat. Már megint ez a taszigálás. Legalább láthatnám ki kekeckedik, jól nekiugranék. Igaz, most csak a hátsó lábaimat használhatnám, mert a mellsők beszorultak valami nyílásba. Ki érti ezt? Az előbb még nem volt itt semmi. A taszigálás folytatódik, s én már tudom: ezt a mérkőzést elvesztettem. A nyílás egyre tágul és a lábaim után már a fejem is kezd belecsusszanni. Mi lesz ebből? Egy idő után mintha fényt látnék, majd kissé később akkorát esek, mint az ólajtó. Csak tudnám mi az az ólajtó! Undorító egy helyre kerültem. Irgalmatlan fényesség és nagyon hideg van. Szemem előtt köd gomolyog, alig látok valamit. Alattam vékony, hosszúkás, puhának tűnő, de néhol mégis szúrós valamik egész tömege hever. Haver! Ezt nem fogod elhinni. Valami nedves végigsimít az arcomon, s végre eltűnik a köd. Levegőt is kapok, úgyhogy kezdem magam jól érezni. Csak ne fáznék ennyire. Úgy látszik ez is megoldódik, mert a meleg, nedves valami most a testemet birizgálja. Kicsit csiklandós, de nagyon jó érzés. Odanézek, s végre a szívem is megtelik melegséggel. Anya! Hát te vagy az? Érzem, tudom, most már semmi baj nem érhet. Anyukám itt van mellettem és vigyáz rám. Említettem már, hogy nekem van a legszebb édesanyám? Igaz még senki másét nem láttam, de akkor is. Megpróbálok közelebb kerülni hozzá, de jaj, azt hiszem megbénultam. Szinte mozdulni sem tudok. Arra még emlékszem, hogy Anya fölém hajol és megbökdös az orrával, majd hirtelen minden elsötétül. Mikor újra látok, látok, értitek!? Érdekesen működik a szemem, ha kinyitom, világos van és látom Anyát, meg mindenféle dolgokat. Ha viszont becsukom, hirtelen minden eltűnik (hogy lehetnek ennyire gyorsak) és sötét lesz. Azt hiszem, ezzel el leszek egy jó darabig. Szóval, mikor újra látok, megkeresem a szememmel Anyát, és megpróbálok eljutni hozzá.Csodák csodájára most sikerül felállnom, s bár elég remegősek a lábaim, de legalább állok. Anya közelebb jön, s végre nekiláthatok első reggelimnek, mely a hasam irányából érkező jelek szerint már nagyon időszerű. Elég ügyetlenül kezdem, de később úgy belejövök, hogy legszívesebben abba sem hagynám. Viszont rendkívül fárasztó egyszerre odafigyelni mind a négy lábam megfelelő elhelyezkedésére, az egyensúlyozásra, és még az étkezésre is, ezért nagyon hamar elfáradok. Hirtelen összecsuklanak a lábaim, és újra jön a sötétség. Nem baj, elsőre ez is nagy teljesítmény, nem igaz!?