|
Lex Alexa-egy hercegnõ lelke
Ezt a történetet egyébként könyvben is megírom, bár hogy mikor fejezem be ,azt nem tudom.Alexa életét leírni nagyon hosszú lesz. Most csak egyetlen történetet mesélek el.Anyám halálát. Legyen ez mindenkinek tanulság.
Aznap este mindenkivel összeveszett.Velem, a férjével, a hugommal, mindenkivel. Kivéve Alexet. Anya nem volt józan,és bár Alex gyûlölte az alkohol bûzét, odament hozzá a szobába. Odabújt a székkarfájá-hoz, és sírt.Anyám is sírt, de mikor meghallotta Alexet, abbahagyta, és csitítanui kezdte.
-Ssssh,sssh,csend kiskutya,meghallja a szomszéd banya.
Sokszor mondta ezt neki, de akkor gyûlöltem érte, mert Alex hallgatott rá. Én a szobaajtóban álltam.Anyám fátyolos tekintettel nézett fel rám.
-Levihetem sétálni?-Pokolian haragudtam rá.
-Nem.Alexa, menj a szobámba. -Alex bement, és én is. Bezártam az ajtót.
Késõbb hallottam hogy a hugom apjával veszekszik. Nem mentem ki. Hallottam hogy zokog. Nem mentem ki. Ekkor este kilenc volt. Lefeküdtem. Késõbb arra ébredtem, hogy Alex sír, és ki akar menni. A szobaajtót mindig kulcsra zártam. Az ajtó elõtt ült, és sírt. -Aludjál!-Mondtam neki, de nem hallgatott rám. Csak ült,és sírt. Egy idõ után meguntam, és hozzávágtam a kispárnát. Olyankor mindig magával vitte zsákmányát a sarokba és aludt. De akkor este nem. Én befelé fordultam, és hallgatva visszafojtott szûkölését, elaludtam.Fél óra múlva dörömbölnek az ajtón. A hugom apja az.Anyám meghalt. Miután a férje lefeküdt, õ bevette az aznapi gyógyszeradagját egybe, és ráivott. Mikor a mentõsök elvitték, az egyik ezt mondta: -Ha fél órával hamarabb kijövünk, biztosan túlélte volna. Alexa átvonyította az éjszakát.
A temetésre magammal vittem, de a sírokhoz nem vihettem. Egy hét múlva csak mi ketten mentünk. Õt nem engedték be. Elengedtem az erdõben. Sohasem tudtam hogyan,de mire én oda értem a sírhoz, már mindig ott volt, és mikor kiértem a temetõbõl, mindig a kapu elõtt várt. Alexa soha nem járt "kutyaiskolába". Õ az emberek nagy iskoláját járta ki, kitûnõ bizonyítvánnyal.
 |
Elõszó: Hogy is kezdjem? Talán úgy, hogy ez nem egy úgymond szokványos történet és számomra szomorúan végzõdik. Nos kirõl is van szó? Egy gyönyörû, arányos, tört fehér alapon aránylag kevés, világos folttal és égszínkék szemekkel megáldott NÉMET DOG lányról. Szuzinak hívják és a Budaörsi út és. a RUBIN HOTEL között lakott a társával - a helyet azért írom, hátha az új gazdija is olvassa a történetet és ráismer - .Akkor kezdjünk bele! |
|
Úgy tavaly április közepén láttam meg elõször a hotel ablakából. Az egyik ebédszünetben kíváncsiságból odamentem hozzá. Nem tudtam hogyan fog fogadni, de meglepetésemre egy kis kedvesség után nagyon barátságos volt. Megkedveltem. Aztán hébe-hóba lementem hozzá. Ha volt egy kis ételmaradék, elvittem neki. Októberre összebarátkoztunk és addigra már szinte minden reggel munkába menet odamentem hozzá. Úgy vettem észre, hogy ez nagyon jólesik neki és várta, hogy menjek. Amikor megjelentem a kerítésre ágaskodva, a farkincájával két oldalán a kerítést csapkodva örült! Egyik nap összefutottam egy oda tartozó kedves hölggyel pár szó erejéig. Õ Szuzit nagyon rendetlennek jellemezte - mondjuk én nem is csodálkoztam rajta, hogy egy kicsit szeleburdi, tapasztalatom szerint a társát nem nagyon kedvelte, hiába nõttek fel együtt. De az is lehet, hogy a körülmények voltak olyanok - .Akkor nem gondoltam arra, hogy megkérdezzem, eladnák-e esetleg. Ez nagy hiba volt részemrõl! Az utolsó találkozásunk idén február 8.-án pénteken reggel volt. Akkor még nem tudtam, hogy a jövõ hét fekete oldal lesz a naptáramban, pedig már csütörtökön is kicsit furcsán viselkedett - amikor egy kis simogatás után mentem tovább, ugatással jelzett felém és mintha nem találta volna a helyét - .Péntek reggel 8.00 és 16.00 óra között elajándékozták a társával együt. Én a következõ héten mikor megtudtam, hiába próbáltam kérni a már régi gazdit, hogy had gondoskodhassak akkor én róla. Felajánlottam azt is, hogy akkor cseréljük ki Szuzit és a társának szerzek egy másik lányt. Minden próbálkozásom falakba ütközött. Bevallom nagyon fájt, hogy szinte biztosan nem látom többet és még elbúcsúzni sem tudtam tõle, ámbár õ lehet, hogy pénteken reggel megtette. Szerintem Szuzi megérezte, hogy valami rossz fog történni a kapcsolatunkban.
Ez a történet egy példa arra, hogy egy õszinte barátságba a sors milyen szomorú dolgot tud mûvelni. Ajánlom e történet tanulságát mindazoknak, akik ilyen vagy hasonló helyzet elején tartanak vagy fognak tartani. Ha lehetõség adódik, ragadják meg, hogy maguk mellett tudhassák barátjukat, vagy ne kössenek õszinte, mély barátságot máshol élõ kutyusokkal, mert valami biztosan közbejön. |
| Borika |
|
Borikáék történetét nem én írtam meg, hanem egy kedves, igazszívû állatbarát. A kis kóbor szuka elõzõ ellésébõl 6 kiskutyát megmentettem, õk már igazi otthonba kerültek. Mikor azonban az újabb alom kiskutyáért akartam menni, kiderült, megelõztek. A szomszédok nyomására, a polgármesteri hivatal sintérekkel befogatta õket. A kis, vidéki sintértelepen a kóbor kutyákat azokban az idõkben szabályellenesen- azonnal kivégezték. Ha tudtam volna, mi lesz a vége, többet is megpróbálhattam volna tenni (valószínûleg hiába, hiszen Borika teljesen elvadult állat volt, nem olyan városi kóbor kutya, aki egy kedves szóra követi az embert. Befogásához szakemberek, felszerelés kellettek volna).
Azt gondoltam, mivel Boriékról nagy, fõvárosi menhelyek is tudnak, õk majd megoldják a problémát. Sajnos nem így történt. Minden menhely és állatvédõ túlterhelt Borikáék már nem élnek.
BORIKÁÉK EMLÉKÉRE
Nem tudom hogyan vált ismertté, hogy a kertkapunkban az éhes, szomjas, gazdátlan kutyák ehetnek és ihatnak? Lehet, hogy a fiatal, kóbor állatból házõrzõvé elõlépett Fifi kutyám vagy az állatvédõktõl örökbefogadott öreg és beteg Bobi kutya kiáltotta világgá egy holdvilágos este az újságot.
Nemcsak a kiéhezett kóborok, de más kutyák is hozzánk jártak enni, és szomjukat csillapítani, olyanok, akiknek volt ugyan gazdájuk, csak az éppen elfelejtett gondoskodni róluk. Ilyen kosztosom volt egy fekete, sérült állat, akinek egyik lába feje félig hiányzott és amerre járt, vérnyomokat hagyott maga után. (Õ az etetések alkalmával gyógyszert is kapott.) Társa volt egy öreg, lompos eb, aki ugyanolyan mohón falta a kitett ennivalót, mint a hozzájuk szegõdött kistestû társuk. És jöttek az újabb és újabb kutyusok, például egy öreg dobermann, akinek a hátán tíz centiméteres vágás éktelenkedett, amelyet, hogy nagyobb baj ne legyen- én gyógykezeltem. Nap, mint nap várt reám, s ha meglátott ez a nagy testû, hosszú lábú öreg állat, örömében táncolt!
A csonka lábú kutyáról az a hír járta, hogy harcikutyák megölték, a lompos öreg pedig beteg lévén elbujdosott valahová meghalni. És a dobermann is elmaradt egy õszi nap, valamint az a kis kutya, aki télen-nyáron, fejét a kerítésemhez szorítva hûségesen reám várakozott.
S kosztosom lett Borika is, egy az utcánk végében álló, félig kész ház lakója, akirõl sokáig azt hittem, hogy a félbehagyott építkezéshez tartozik. De Borinak nem volt senkije, csak én gondoskodtam róla.
Borikát, ezt a kistermetû okos kutyát szívesen befogadtam volna, de nem tehettem, mert nem szívlelte a macskákat, nálam pedig vagy húsz, állatvédõk által elhelyezett cica él szabadon. Így történt, hogy a mi barátságunkról a sors másképp intézkedett
Eljött az a nap is, amikor Borika kilenc kiskutya mamája lett. Már nem õ jött hozzám, hanem én vittem búvóhelye romos kerítéséhez az élelmet.
Amint egyedül is enni tudtak a kölykök, egy állatvédõ hatot befogott közülük. Borika panaszosan sírva futott a kölykeit szállító kocsi után.
(Nem tagadom, titkon én is sírtam.). A hetedik kutyust egy idõs férfi vette magához, de a megmaradt kettõt Borika úgy eldugta, hogy csak õsszel, amikor felnõttek láthattuk õket újra. A családhoz tartozott egy gazdátlan kan is, akit ismeretlen vad kutyák támadtak meg, félig letépték az egyik fülét, kiharapták a véknyát, mégis hõsiesen védte Borikáék otthonát, a lakatlan épületet. Borika a két felnõtt kölykével és a sebesült kan, ha valamiért késve mentem etetni õket, együtt látogattak meg. Bori ilyenkor bedugta a fejét a kerítésemen, tõle kissé távolabb, félre billent fejjel várakozva az apaállat állott, bal felõl a fehér mellényes fiú figyelt érdeklõdõ tekintettel és tõlük jobbra Borika játékos kedvû lánya hevert.
Borika december elején ismét anya lett. Fiát, lányát elmarta maga mellõl, a kan kutya is csak akkor ehetett, ha õ már jóllakott. Az új kölyköket már nem láthattam, máig nem tudom hányan voltak, mert egy szomorú napon a környékbeliek, akik nem tûrhették a kis családot, sintéreket szabadítottak rájuk. Aznap reggel még el tudtam látni õket, de a délutáni étkezés már elmaradt. Nem volt, aki örüljön jöttömnek, nem rohantak elém, a ház oldalában nem állt az õrszem, minden végtelenül üres és szívszorítóan csöndes lett.
Az egyik este hallani véltem Borika ismerõs ugatását, s félálomban felkelve az ágyból, kinéztem a szikrázóan hideg éjszakába. A kerítésnél Borikát láttam kis csapatával. Reám várakoztak rossz gazdájukra.
Itt a levél végén õrült remény ébredt bennem. Ott várták? Ott voltak? Borikáék megszöktek, és hazamentek? Akkor most megvannak?
Reszketõ kézzel tárcsáztam a bácsi számát, de õ elnézést kért, ha félreérthetõen fogalmazott. Csak hallani vélte Borikáék ugatását, csak álmában látta õket. Borikáék már nincsenek.
Most arra kérek, minden igazszívû embert, kutyást és nem kutyást, hogy néhány percig csendben emlékezzen Borikáékra, mert ez a melegszívû, okos kis szuka igazán megérdemli.
Sokkal többet is megérdemelt volna. És ha legközelebb kóbor kutyuskát látnak, és nem vihetik haza, legalább simogassák meg a fejecskéjét, adjanak neki enni, Borika emlékéért…
Tanúságos higgye el | | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
